Lesz hűtőnk!

 Az ember el sem hiszi, hogy mennyire életmentő a huszonegyedik században a hűtő. Pedig az. Ez csak akkor tudatosul bennünk,(mint legtöbbször minden) ha nem rendelkezünk egy ilyen csodával. Senki, ha teheti, ne kerüljön ilyen helyzetbe!!!!!!!!! Persze, most mindenki arra gondol, hogy ki az a bolond, aki önként lemond a hűtőről?! Például az, aki így kap egy lakást kölcsönbe és nincs más választása. Vagyis mi.:)

Nem panaszkodok, mert valaki mehet a barátjával drága szórakozóhelyekre, ahol alig értik egymás szavát, a füstöt harapni lehet, mert persze hiába van kijelölve külön dohányzó hely, ha egy légtérben van a nem dohányzóval (ezúton is csókoltatom a törvényalkotókat, és az ellenőröket). Nekünk megadatott ama kegy, hogy egy kis lakást egy hangyabokányit magunkénak tudjunk azáltal, hogy feljárhatunk oda.

Nagyon megszerettem ezt a kis helyet, ahogy teltek-múltak a hónapok. Valamit viszont nem tudok megszokni, hogy nincs hűtő. Ez már szinte szentségtörésnek hangzik az én fülemben. Amíg hideg volt valamennyire a tél, nem volt gond. A nagyvilág volt a mi hűtőnk. A szó szoros értelmében. A picurka spejz (egyéb tájnyelveken spájz) ablakot csak ki kellett tárni a csillagos téli éjszakában, és máris kész volt az univerzális hűtő. Több dolog is elfért benne, mint a hagyományos hűtőkben.

Ám volt hátránya is bőven. Gyakran volt probléma, hogy mit főzzek, és mennyit, hogy kibírja-e az étek (ne sértsenek meg a feltételezéssel, hogy nem nevezhető ételnek) másnapig, ill. elég lesz-e. Így gyakran előfordult, hogy mivel még nem cinkezett a szemmértékem lábasban, ezért sok lett. Hát Istenem, van az úgy, nem? No de én kis balga azt hittem egyedül is elbírok a megmaradt (a kissé folyósabb állagúra sikerült) krumplipürével. Elbíztam magam. Gondoltam felemelem a lábast(tető nélkül) és a trutyit beleöntöm az erre kijelölt szatyorba, amit a szeméttel ki lehet dobni. Így is tettem, direkt ellenőriztem, hogy a lábas széle benne legyen a zacsiban. Ám úgy néz ki, a sors mást szánt az útjának a feledés felé. Megcsúszott a lábas, és a krumplipüré a szép sötét mackónacimra ment. Ismét csak az égi csodának köszönhetően, a legnagyobb rész a padlóra zuttyant. Egy része azért a sütőn landolt, csak hogy legyen még mást is takarítani. Fél óra volt mire sikerült a nyomokat eltüntetnem.

Most már jobban tudom mennyit csináljak egy adott ételből, és hogy ilyen melót csak közösen vállaljak a párommal, mert Isten két kézzel osztotta nekem a balszerencsét. Viszont a jó hír, hogy könnyebben tudok majd főzni ill. változatosabban, mert lesz egy szép hűtőnk. Már csak messzi-messzi emlék volt, hogy létezhetett ilyen ebben a lakásban. És jövő héten már ott fog állni, ha megyünk. Elképzelem, ahogy megcsillan rajta a napfény, és szinte hívogat, hogy tegyek bele valamit. Amikor párom mondta, hogy bizony ránk kacsintottak az égiek, én komolyan elmorzsoltam egy könnycseppet. Agyam azóta is folyton ételek körül forog, amiket most már be merek vállalni. Csak ne jussanak ezek is a krumplipüré sorsára!:)