Szőrmentén

 Egyik nap a buszon ülve arra lettem figyelmes, hogy a jobb szemem látóterébe bekúszott egy első pillantásra elég bizarr látvány. A fejem lefelé fordítottam, mivel épp olvasni akartam, de az a láb elgondolkodtatott. Női volt, amit a cipő kopogás is jelezhetett volna, meg a szoknya is. Mégis hiányérzetem támadt. Valami viszolygás féle fogott el attól az alsó végtagtól. Szürke harisnya fedte az íves lábikrát, azt pedig a prém. Bizony, nem volt szőrtelenítve.

Azt hittem ilyen a 21. században már nincsen. Van. Az első reakcióm az volt, hogy jól meg akartam nézni azt az embert, nőt, aki ilyet tesz. Hiszen egy röpke ideig azt hittem a nőiség benyomása csupán illúzió, és valójában férfit láttam. Elég fáradt voltam ahhoz, hogy ilyet hallucináljak. 

De nem. Jól láttam. Egy, a többi dologban jól szituált, 35-40 év körüli nő volt. Az jutott eszembe, hogy a hippik csináltak ilyet. Legalábbis még felmenőim emlékei szerint. Vajon ő egy polgárpukkasztó, felnőtt hippi volt? Vagy csak elfelejtette elővenni a borotvát? Vagy esetleg nem is akarta soha? A természetesség híve ezen kívül ugyanolyan volt, mint bárki.

Mikor költözött a nőiség képébe a szőrtelenség? Én tanulatlan vagyok ilyen téren. Nem tudom. Csak azt, hogy mostanában egyre jobban kultiváljuk a szőrtelenséget, és ami azzal természetesen kéz a kézben jár, a barnaságot. Pláne így nyár felé.

 De jót tesz ez nekünk? A szépségen és ápoltságon kívül? Lehet hogy csak én vagyok ilyen humánus, de szeretek olyan módszereket alkalmazni, ami jó is, és kevésbé fájdalmas. De lássuk be, ami tartóssá teszi a szőrtelenséget hosszú távon, az általában fájdalommal jár. Ami még rosszabb, hogy nem is biztos, hogy megtaláljuk a nekünk megfelelő módot.

 Én például sokáig, sok féle alternítvát kipróbáltam a gyantával. Hogy mi lett az eredmény? Legtöbbször pl. hónaljban összeragadtam édes felhámommal, mivel a gyanta a bőrön maradt, de a szőr nem jött le. Ami meg igen, az olyan fájdalommal, hogy kis híjján felsírtam. Tudom, én csináltam biztos rosszul valamit ,de a többszöri sikertelenség elvette tőle a kedvem. Lehet hogy az a nő is így járt?

Az epilátor szóról leginkább a predátor jut eszembe. De hihetetlenül furcsa, hogy mégis, amikor használom az asló végtagjaimon, mégse érzem olyan durvának. Sokkal elviselhetőbbnek találom, mint amikor a gyanta visz mindent, mint a piros hetes. Csak a szőr marad persze. De azért máshol én se merném használni. Ha viszont így vagyok vele, akkor miért lepődök meg azon, ha valamelyik nőtársam kihagyja ezt az egész hercehurcát, és úgy él. Fájdalommentesen.

No és a marketing dömping nélkül. Mert valljuk be, azért nehéz annak ellenállni. Mindenhol a legújabb és “legfájdalommentesebb” megoldást kínálják. Bár szeirntem a húsvéti “vegyél ismerősödnek gyantázó szettet” kicsit erőltetett ünnepi ajándék. Mert már minden kapható és mindenhol, természetesn mindig.

Azért meg kell valljam, kicsit vonzó a szőrös élet. Amikor tél van mondjuk, és az ember lányának nincsen kedve megtenni a szükséges lépéseket. Minek? Hiszen úgyse látja senki, a pasim meg így is szeret, nem igaz? De egy vékony, és felettébb idegesítő hang mégis azt mondja, hogy meg kéne tenni. Aztán vagy várunk vele vagy nem. Ez ember függő.

De hogy az igazat megvalljam, én nem mernék olyan bátor lenni, mint az az asszony a buszon. Szembe ment a mai trenddel, és vállalta önmagát. Ha még oly, mások számára furcsa módon is.