Gyermek

 Boldogan feküdtem az ágyon. Már amennyire egy hordó képes az oldalán feküdni. Ugyanis terhes voltam. Egyszer csak azt éreztem, hogy valami belémnyilall. A fájdalmat a hasamban éreztem. Megrémültem, és még moccanni sem mertem, nehogy valami bajt okozzak a gyereknek. Újra éreztem, de ez nem volt olyan rövid, mint az előző és éreztem, hogy ez nem olyan fájdalom, amilyen a szülés előtt jelentkezik. Legalábbis valami gond lehetett, mert még nem volt itt az ideje, hogy megszüljem a gyermekemet. Mentőket hívtam, majd utána a férjemet, de ki volt kapcsolva.

 Emlékszem rá, hogy a mentősök nyugtatgattak, ez a megszokott fájdalmak közé tartozik. Én meg, mint a félőrült sírva ordítottam, hogy tudom, hogy ez nem olyan fájdalom. Erre az egyik mentős megkérdezte szültem-e már. Természetesen nem, feleltem. Erre ő azt mondta, hogy akkor meg honnan tudom. Ő már csak tudja milyen az, ezerszer vitt be szülő nőt a kórházba, úgyhogy ha lehet, ne magyarázzam be magamnak a veszélyt, mert azzal ártok a gyereknek. Megkérdeztem tudják-e ki volt Cassandra. Az egyik azt tippelte, hogy jósnő. Bingó, ez volt a 100 ezres kérdés. Csakhogy nem mindegy, hogy milyen. Ugyanis nem hittek neki, pedig minden bekövetkezett, amit jósolt. Hiszik vagy sem, de én is egy hasonló ember vagyok, meséltem az újabb fájdalomtól eltorzult arccal. Tehát tudom, hogy valami nincs rendjén. A mentős, aki az autót vezette, megjegyezte, hogy csodás, nem elég, hogy visítozik, mint a többi, de még képzelődik is. Ösztön nélküli, bunkó, paraszt, sikoltottam. Erre már nem feleltek, csak betoltak a kórház szülészeti osztályára.

Hozta Isten, szólt a doktor, amikor bejött a szobába. Megvizsgált, és azt mondta, hogy nincs itt semmi baj, ez a gyerek itt meg akar születni. Ne görcsöljek, attól csak rosszabb lesz. Görcsöl a frász, mondtam dühösen, de a doktor addigra már ki is ment, nem figyelt rám. Még szerencse, hogy összekészítettem egy kis batyut magamnak. Hál’ Istennek a mobilomat nem hagytam otthon, mivel nem voltam abban az állapotban, hogy kiperdüljek az ajtón, és végig sasszézzak a folyosón a telefonig. Felhívtam a férjemet. Drágám, kérlek, gyere be a kórházba, azt hiszem megindult a szülés, de szerintem valami baj van, mondtam. Nyugi, azonnal ott vagyok, és ne idegeskedj, válaszolta életem párja. Mindjárt megőrülök, mindenki ezt mondja! Hidd már el, megérzem a dolgokat. Baj van, siess, nem akarok egyedül dönteni semmiben, mondtam nyöszörögve, mintha sejtettem volna mi vár rám aznap.

Miközben én a kedves nővérkének a tudtára adtam az éjjeli edénnyel hadonászva (ezzel is nyomatékot adva a dolognak), hogy hívja az orvost, muszáj vele beszélnem, addig férjem engedélyt kért a főnökétől a távozásra, és fél óra alatt (ilyenkor ez csúcsidő!) padlógázzal megérkezett a kórházhoz.

Mire a doktor méltóztatott odadugni a képét, némileg megviselt párom is a helyszínre érkezett. Eljött az ideje a 2. színnek, mely egy üvöltő duett tökéletes előadása volt, jómagam és férjem közreműködésével (mivel megtudta mi a probléma). Az orvos már ott tartott, hogy hívja a biztonságiakat, amikor életem értelme lehiggadt 1 perc alatt, és nyugodt hangon elmagyarázta, mi a helyzet. Ha ennyire akarják, csinálhatunk egy ultrahangot, de szerintem fölösleges, mondta a lelki sebeit nyalogató orvos. Amikor kilépett az ajtón, azt gondolta, hogy jó, hogy a nagyszülőkre is hasonlíthat a gyerek, nemcsak a szülőkre. Milyen lenne a gyerek, ha a szülők agresszivitását örökölné?!

Megcsinálták az ultrahangot és sajnos igazam volt. A gyerek bizony rendellenességgel született volna meg, ha nem kérjük az ultrahangot. Ha nem lett volna velem a párom, talán belepusztulok az igazam feletti fájdalmamba. A fájások megszűntek, mintha a pici is érezte volna, hogy most csöndben, nyugodtan kell lennie, amíg döntenek sorsa felől. Ugyanis az orvos felajánlotta, hogy elvetethetjük, ha akarjuk, mert ilyen esetekben még engedélyezik a késői abortuszt. Milyen gusztustalan szó ez, hogy abortusz.

Egy álló órán át ültem a férjemmel a szobában, nem szóltunk semmit. Aztán egyszer csak felsóhajtottam. Rámnézett, de már nem azokkal a boldogságtól csillogó szemekkel, már a mérhetetlen fájdalom bujkált bennük. Tudta, hogy én már döntöttem, és azt is, hogy mi az ő szerepe. Odajött az ágyamhoz, homlokon csókolt és kiment a szobából, azzal az ürüggyel, hogy szól az orvosnak. Tudtam, hogy csak azért megy ki, hogy ne lássam, amikor sír. Nem akarta, hogy én is még jobban elkeseredjek. Bár szerintem ennél elkeserítőbb helyzet ritkán akad.

Elvégezték a műtétet, és amikor felébredtem, a férjem ott ült mellettem, és fogta a kezem. Csak annyit kérdezett: Na mi van kislány? De már ez sem a régi, gondoltam. Próbált mosolyogni, hátha az felvidít, de abból csak egy szánalmas fintor lett. Elintéztem mindent, el fogják hamvasztani, és megkapjuk az urnát, hebegte. Nem bírta tovább, könnyek jelentek meg a szemében. Sírj, csak sírj nyugodtan, itt vagyok, mondtam bíztatón. És sírt. Én már nem tudtam sírni. Azt hittem nem is fogok soha többé. Tévedtem.

Amikor egy hét múlva kiengedtek, és megkaptuk az urnát, eleredt a könnyem. Olyan kis pici volt az az urna. Ráadásul szőke, fürtös hajú angyalka volt ráfestve, amilyen szerettem volna, hogy legyen a gyermek, aki most már ebben a kerámiában nyugszik. Hazamentünk. Miközben a férjem vezetett, én halkan sírdogáltam.

Elástuk a kertben az urnát, az egyik fa mellé. Elástuk az életünk egy részét. Egy gyermeket, aki sosem született meg. Egy gyermeket, akit nagyon vártak. Egy gyermeket, aki belőlem volt.

Sokáig csak semleges témákról tudtunk beszélni. Aztán egy nap szóba került a gyerek. Úgy döntöttünk nem adjuk fel, és tovább próbálkozunk, hogy ismét terhes legyek. Azóta sok mindent megéltünk. Majdnem elváltunk, de sikerült legyőzni ezt az akadályt is. Mára már két gyönyörű, egészséges gyermek boldog szülei lehetünk. Rengeteg örömöt és bánatot megéltünk együtt, de soha nem bántuk meg, amit tettünk.