Előre bocsátom, hogy nem szoktam főzni. Valahogy így alakult. Anyu nem nagyon engedte, hogy segítsek neki, mert ő olyan, hogy neki tökéletes kell( a maximalizmusát örököltem:), és természetesen te nem tudod úgy megcsinálni, akármennyire is igyekszel. Egy ideig kedvesen mosolyog ténykedéseden,megpróbál segíteni, majd arca egyre felhősebb lesz, és végül megkér, hagyd rá a dolgot.
Na ezért nem tudok 20 évesen se főzni. Így nem is volt kedvem elkezdeni megtanulni. De ez valami más volt. Egy szép napos reggel felkeltem, és éreztem ma valami változás áll be az életemben. Természetesen ehhez egy pasi kellett:) Egyem meg a szívét, nem kárhoztatom, nem tehet róla. Még jót is tesz vele, hogy akaratlanul igazi háziasszonyt fog belőlem faragni:)
Születésnapja volt, én pedig bevallom nőiesen, hogy a régóta tervezgetett ajándékok nem töltöttek el elégedettséggel. Rájöttem, ez édes kevés. Szerettem volna neki adni valamit, ami személyes, csak neki szól. Néztem a nyugdíjas újságokat (értsd marketing célból a postaládádat dugig megtöltő reklámújságok), és megláttam valamit. Aszalt áfonya. Soha nem ettem olyat, nem is sütött vele anyu semmit, mégis belémütött a felismerés. Én áfonyás muffint sütök.
Addig a tejbegrízen, meg a teán kívül semmit nem mondhattam magam művének a konyhában. Na jó, attól függ, hogy a vajas kenyeret sonkával hová tesszük.:) Mint kiderült a probléma csupán az, hogy nem tudunk elmenni megvenni az áfonyát (a többi hozzávaló megtalálható volt kis otthonunkban). Hosszas töprengés után eldöntöttük nővéremmel, hogy közösen csinájuk meg, ill. inkább segít a kivitelezésben. Később kiderült nála mit is takar mindez:)
Fehércsokis, gyümölcsdarabos muffin lett. Ám én naiv lélek azt hittem, tényleg olyan egyszerű, mint mondják. Rá kellett ébrednem, hogy aki ilyet mond, az már vagy 20szor megcsinálta, így neki már tényleges problémát nem okoz az elkészítése. Így kérek minden olyan olvasót, aki felismerte az előző mondatot, amit elég gyakran hangzoztat, gonoljon bele, egy full kezdőnek tényleg az?
Nos, állítólag nem nehéz. Nem is tűnt nagy ördöngősségnek. Csakhogy rájöttem nem kapok segítséget. A könyvből kell megcsinálnom életem első süteményét. Nővérem a gonosz húzást azzal indokolta, hogy annál többet ő se tud mondani, mint ami le van oda írva. Tudja jól, hogy utálom, ha valaki beledob a mélyvízbe, innen van egy kis víziszonyom is. Ő megtette. Én meg csüggedtem. Eszembe jutott az összes eset amikor anyu arról mesélt, hogy a szakácskönyvek olykor nem érnek semmit, mert van amit nem írnak le, ami a lelke lenne a dolognak.
Rossz szájízzel kezdtem tehát hozzá. A száraz dolgok kimérése egy kis ösztönzéshez juttatott, így kezdtem elbízni magam. Jöttek a folyékony dolgok. Meglepetésemre ez is ment. Amíg ki nem derült, hogy a cukrot, nem a szárazak közé kell mérni, hanem majd külön beletenni a folyékonyakba.:( Mondanom se kell, hogy a konyhában mellettem serénykedő nővéremből és édes szülémből hatalmas kacajt, és fejborzolást váltott ki eme hibám. Kanalazhattam ki a cukrot a szódabikarbóna alól, úgy hogy lehetőleg minél kevesebb liszt menjen bele.
Kinevetsz? Tudod, milyen nehéz így 17,5 dkg cukortól megszabadulni? No persze elrontani sem egyszerű:) Nem is én lettem volna,ha valami baki nem jött volna közbe. A vicc az egészben mégis az, hogy a süti elkészült, és isteni lett. És nem csak azért, mert életem elsője volt, és túl büszke voltam rá. Nem. A belőle falatozók mondták. Nekem meg hízott az a bizonyos belsőszervem:) Ja, és állítólag a nővéreménél is jobb lett a beavatottak szerint:)
Most már nem félek a sütéstől. Sőt, rákaptam szerintem az ízére, mert már a következőket tervezgetem. Aki kér belőlük szóljon:)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: